Magyar Gyorsírók és Gépírók Országos Szövetsége

Főlap | Bemutatkozunk | SzóVilág | Hírek | Versenyek | Vállalunk | Büszkeségeink | Linkek | Ajánló | Letöltés | Fórum |

Húszéves az internet

Bob Braden, az ARPA-kutatócsoport egykori tagja, a TCP-protokoll egyik megalkotója hívta fel arra a figyelmet, hogy az internet előfutára, az Arpanet 1983. január 1-jén tért át a korábbi, nehézkes NCP-protokollról a TCP/IP-re.
Háttér
Számítógépünk hálózati kapcsolatának beállításakor minduntalan találkozunk ezzel a fogalommal: TCP/IP. Azoknak a programoknak az összességét kell alatta érteni, amelyek lehetővé teszik, hogy gépünk is részese legyen a világhálónak, az internetnek.
Az internet a hálózatok hálózata, ahol egy hálózat egy csomópontjának felhasználója földrajzi és politikai határokat figyelmen kívül hagyva kommunikálhat bármelyik hálózat felhasználójával. A kapcsolatban lévő hálózatokat sem lehet felsorolni, nemhogy az internetre csatlakozó gépeket. Azt sem lehet megállapítani, hogy hány hálózat, hány csomópont tartozik az internethez, hány internetfelhasználó van a világon. Csak az mondható ki biztosan, hogy számuk állandóan növekszik. 1994-ben 3 ezer, 2001 januárjában már 30 millió weblap jelenítette meg a világhálót, és továbbra is rohamos a növekedés.
A kezdetektől...
1957-ben igen élénk a naptevékenység. Nemzetközi geofizikai év keretében vizsgálják a légkör felső rétegeit. Eisenhower elnök két évvel korábban bejelentette, hogy e célból az Egyesült Államok kis műholdat szándékozik Föld körüli pályára bocsátani. Moszkva hasonlóképpen nyilatkozik - és nyer: a Szovjetunióban 1957. október 4-én fellövik az első szputnyikot.
Az esemény sokkolta Amerikát; sérthetetlenségébe vetett hitét egy pillanat alatt szétzúzta, új lendületet kapott a fegyverkezési verseny.
Sokkol a szputnyik
Az egyik első következmény: az űrkutatás, a ballisztikus rakétakísérletek és az atomkísérletek meggyorsítása céljából létrehozták a védelmi minisztériumhoz tartozó ARPA (Advanced Research Projects Agency) nevű kutatóintézetet.
Az ARPA igazán nagy feladata azonban valami más volt: azt kellett kiderítenie, hogy telefonhálózaton keresztül lehetne-e számítógépeket hálózatba kapcsolni, hogy egy vonalat több felhasználó is használhasson egy időben. A másik cél pedig, hogy olyan hálózatot készítsenek, amelyik működőképes marad akkor is, ha háborús események miatt a hálózat egy része el is pusztulna; ha kiesnek bizonyos csomópontok, vonalak, automatikus átirányítással más vonalakon, csomópontokon továbbíthatók legyenek az üzenetek.
1969-re négy stratégiai helyszín összeköttetésével kialakult az Arpanet. 1971-re 15, 1972-re 37 növekedett ez a szám, ami az ARPANet sikerét jelezte. Bár a támogató hadügyminisztérium eredeti célja a távoli helyszínek közötti megbízható összeköttetések megvalósítása volt, a kutatás-fejlesztésben részt vevők - mivel nagyon kényelmesnek találták - elkezdték a hálózatot személyes üzenetváltásokra is használni, és például az elektronikus levelezés az Arpanet segítségével hallatlanul népszerűvé vált.
Az az elv, hogy nincs a hálózatnak külön központi üzemeltető gépe, valóban hozta a tervezett előnyt: nem omlik össze a halózat részeinek meghibásodásával. Hátrány is következett persze ebből: meglehetősen nehéz a hálózaton történő navigálás. A különböző gépek különböző operációs rendszerei és felhasználói felületei, parancsértelmezői gondot jelentettek. Ebben a korai időszakban még messze nem voltak meg a ma jól ismert egységesített navigációs eszközök, böngészők, keresők.
Út a mai internetig
A hetvenes évek folyamán az ARPA-hálózat egyre gyarapodott. Decentralizált felépítése nagyban elősegítette terjedését. A hagyományos vállalati hálózatokkal ellentétben az Arpanetre bármilyen számítógépet be lehetett kötni. A lényeg csak az volt, hogy a gép ismerje a csomagkapcsolt hálózat közvetítőnyelvét, és ettől kezdve a márkája, a tartalma, sőt még tulajdonosának a kiléte sem számított. Az ARPA eredeti kommunikációs szabványrendszere az úgynevezett NPC (Network Control Protocol) volt, de a technikai fejlődés előrehaladtával az NPC-t felváltotta a magasabb szintű, kifinomultabb modell, a TCP/IP. A TCP (Transmission Control Protocol) az üzeneteket keletkezési helyükön csomagfolyamokká alakítja, majd újra üzenetté rendezi őket a célállomáson. Az IP (Internet Protocol) a címzésért felel, vagyis azért, hogy a csomagok többféle csomóponton és többféle hálózaton haladjanak keresztül, melyek a legkülönfélébb szabványrendszerek alapján működnek. A TCP/IP az összes hálózatot összekötötte.
Végül az Arpanet - fokozott terjeszkedése ellenére - egyre kisebb területté vált az összekapcsolt számítógéprendszerek rohamosan növekvő galaxisában. A hetvenes és nyolcvanas években egyre több társadalmi csoportban terjedt el a számítógép-használat, és ezeket a hatékony gépeket könnyűszerrel lehetett csatlakoztatni a hálózatok hálózatához. A TCP/IP széles körű alkalmazásának eredményeként az internet egész hálózatokat kebelezett be, amelyek nagy összevisszaságban kapcsolódtak a digitális hálózatkomplexumhoz. Mivel a TCP/IP-nek nevezett szoftverhez bárki hozzájuthatott, ráadásul az alaptechnika decentralizált és természetéből adódóan eléggé anarchikus volt, nem lehetett megakadályozni, hogy az emberek valamilyen úton-módon be ne furakodjanak a rendszerbe. Igazság szerint azonban senki nem akarta korlátok közé szorítani ezt a burjánzó hálózatrendszert, amelyet összefoglalóan internetként ismerünk. Az internethez való csatlakozás az adófizetőnek szinte egy fillérjébe se került, hiszen minden csomópont függetlenül működött, önálló költségvetéssel és technikai feltételekkel.
A kilencvenes években az internet látványosan, szinte riasztó tempóban növekedik, gyorsabban terjed, mint a mobiltelefon. A TCP/IP-vel közvetlen összeköttetésben álló központi gépek száma 1988 óta minden évben megduplázódott, 2001 elején 110 millió a számuk. Az internet fokozatosan kivonul eredeti bázisáról, a hadászati és kutatóintézményekből, hogy meghódítsa az általános iskolákat és a gimnáziumokat, valamint a közkönyvtárakat és a kereskedelmi szektort.
Miért akar mindenki "rákerülni az Internetre"? Ennek az első és legegyszerűbb oka a szabadság vonzereje. Az internet a valódi, modern funkcionális anarchia ritka példája. Az internetnek nincs hivatalos cenzora, főnöke, igazgatótanácsa vagy részvényese. Elvileg minden csomópont egyenrangú partnerként kommunikálhat bármely más csomóponttal, természetesen betartva a TCP/IP protokollt, amely azonban szigorúan technikai, nem pedig társadalmi vagy politikai előírás. Az internet ugyanakkor előnyös üzlet is. A hálózat egésze, a telefonrendszerrel ellentétben, semmit sem számít fel a távolsági beszélgetésekért. A használati időért sem kér extra díjat, szemben a legtöbb kereskedelmi hálózattal. Valójában az internet senkit semmivel nem terhel. Minden internethasználó maga felel a számítógépéért és a vonaláért.
Az internet mindenkié és senkié. Mégis minden egyes érdekcsoport előhozakodik a maga követelésével. Az üzletemberek biztosabb pénzügyi alapot akarnak teremteni az internet számára. A kormány emberei szigorúbb rendszabályok bevezetését javasolják. Az akadémikusok kizárólag tudományos kutatásokra akarják használni a hálózatot. A hadsereg emberei a kémelhárítás és a fokozottabb védelem mellett kardoskodnak. És még sorolhatnánk a példákat. Ezek a konfliktusforrások ma még, ingatagon bár, de kiegyensúlyozzák egymást, így az internet mindeddig megmaradhatott a viruló anarchia állapotában.
Miért akar mindenki "rákerülni az Internetre"? Ennek az első és legegyszerűbb oka a szabadság vonzereje.
BL