A magyar közigazgatás reformja tudatos előkészítő munka eredményeként ment végbe a rendszerváltás idején. Ennek köszönhetően zökkenőmentesen került sor az önkormányzati típusú helyi igazgatási rendszer alkotmányos és jogi kereteinek kialakítására, melyben a felülről lefelé szervezett és hierarchikusan működő államigazgatás, valamint a helyben választott testületek által irányított önkormányzati típusú helyi közigazgatási szervek együtt jelentik a közigazgatást. A rendszerváltáskor létrejött közigazgatási rendszer három szintjét a központi kormányzat, az önkormányzatok és a megyék képviselik. A megyék pénzügyi eszközei ma már azonban olyan korlátozottak, hogy nehéz őket középső szintű közigazgatási egységként kezelni. Ráadásul közjogi értelemben a megyei jogú városok, vagyis az összes megyeszékhely és néhány jelentősebb város, nem részei a megyéknek. A rendszerváltás óta eltelt időben sajnos a helyi önkormányzatok súlya és mozgástere is jelentősen csökkent. A magyar államháztartás fejlesztési forrásainak mintegy kilencven százalékát ma a központi kormányzat kezeli. Az önkormányzatok fejlesztési elképzeléseikhez a központi minisztériumoktól kaphatnak pénzt a számtalan ágazati pályázaton való részvétel útján, ezen támogatások azonban az esetek túlnyomó részében csak meghatározott célokra használhatók fel. A hivatalban lévő önkormányzatok gyakorlatából ezért hiányzik az egymásra épülő fejlesztési lépésekből álló hosszú távú tervezés. Az elmúlt években a közigazgatási stratégiát elsősorban az európai uniós csatlakozás követelményei határozták meg, és úgy tűnt, hogy mint oly sok egyéb problémás területen, így a hazai önkormányzatiság területén is az európai uniós tagság hozhat enyhülést. Az Unió működésének egyik legfontosabb alapelve, hogy minden döntésnek a megfelelő szinten kell megtörténnie. A közösség egyes tagállamaiban hosszú hagyománya van a komoly jogosítványokkal rendelkező regionális önkormányzatiságnak. Az európai uniós csatlakozás kezdeti szakaszában Magyarországon is megindult a regionalizáció folyamata. Létrejött a jelenleg is létező hét magyar régió, igaz csupán statisztikai-tervezési státusszal. Életre hívták a regionális tanácsokat, melyek azonban egyelőre közvetlen választói legitimitással nem rendelkező szervezetek, tagjaikat ugyanis minisztériumok, megyék és megyei jogú városok delegálják. Egy rövid ideig úgy tűnt, hogy ezekből a kezdeményezésekből az uniós támogatások felhasználásának céljára kialakulhat majd a valóban erős középszintű közigazgatás Magyarországon. A közösségi támogatások szabályrendszere ugyanis kimondja, hogy a strukturális támogatásokat a régióknak kell adminisztrálniuk, nem pedig a központi közigazgatásnak. Az Európai Bizottság azonban az utolsó pillanatban azt javasolta, hogy az újonnan csatlakozó országokban az uniós strukturális támogatásokat az egyszerűség kedvéért a belépés utáni első időszakban ne regionális, hanem központi szinten kezeljék. Azért lenne szükség decentralizációra, mert helyben tervezhető és elkölthető költségvetés nélkül a települési, a megyei, a regionális önkormányzatiság és a lokális demokrácia tartalom nélküli üres forma. Továbbá amíg nem bízunk jelentős forrásokat a helyi demokrácia megválasztott tisztségviselőire és a helyi közigazgatásra, addig a helyi ellenőrzés formái sem teremthetők meg. Más oldalról azért fontos a decentralizáció, mert ma már köztudott, hogy Magyarország egyes régiói igen eltérő problémákkal küzdenek. Míg a déli régiókban nincsenek autópályák, igen fejlett felsőoktatási infrastruktúrával rendelkeznek. A nyugati országrészben éppen fordított a helyzet. Ma már nem lehet egyetlen központosított fejlesztési programot kivetíteni az egész ország területére, a helyi igényeket a helyben élők tudják a legjobban megítélni. Ez lehetőség, de egyben felelősség is. Meg kell oldani a fejlesztési és működési források valódi decentralizálását, meg kell teremteni a regionális közigazgatás infrastrukturális, jogi, személyi, anyagi és egyéb feltételeit. Ezenkívül meg kell találni a szerepek megfelelő elosztását a központi kormányzat, a régiók és a helyi szintek között. A közigazgatási reform nem intézhető el egyetlen törvénnyel, hosszú évek kemény gondolkodó és szervező munkája szükséges. Nem túlzás azt állítani, hogy a közigazgatási reform tulajdonképpen a rendszerváltás második hulláma lenne. A magyar önkormányzati rendszer másik jelentős krízisterülete a helyi önkormányzatok kérdése. Magyarországon ma szinte minden egyes településnek saját önkormányzata van. Ez nekünk nem tűnik furcsának, hiszen hozzászoktunk az elmúlt évtized során, az Európai Unió régebbi tagállamaiban azonban egyáltalán nem szokásos. Igen jelentős mértékű gazdaságossági előny származna abból, ha itthon is több településnek együtt lenne önkormányzata. Erre ideális lenne a már jelenleg is létező, ám ma még gyenge kistérségi szint. Az állami kiadások megtakarítása mellett egyértelműen jelentkeznének a települések összefogásából adódó szervezési előnyök is. Természetesen egy ilyen típusú átalakulás nem lehet felülről irányított, annak önkéntes együttműködéseken kell alapulnia, és minden résztvevő település fejlődését elő kell segítenie. Az államigazgatás továbbfejlesztésekor fő célokként a szolgáltató típusú, polgárbarát, hatékony és átlátható közigazgatás létrehozását, a szakmai tudás által vezérelt, stabil közszolgálat kialakítását, továbbá a jogállamiságnak megfelelő, gyors és szakszerű közigazgatási eljárások biztosítását határozták meg. További fontos célkitűzés a feladataival arányos létszámú, de a feladatait magasabb szinten megvalósítani képes szervezet kialakítása. Ehhez folyamatosan el kell végezni az államigazgatási szervek feladat- és hatásköreinek felülvizsgálatát. Meg kell szüntetni az államigazgatási jelleget ott, ahol az állami beavatkozás szükségtelen, vagy más, nem közigazgatási eszközökkel is biztosítható. A továbbra is szükséges államigazgatási feladatok esetében törekedni kell arra, hogy azok az ügyfelekhez legközelebbi szintre kerüljenek. A minisztériumokat mentesíteni kell a konkrét, egyedi államigazgatási ügyektől, helyettük az ellenőrzési és jogi szabályozási feladatokra kell a hangsúlyt fektetni. Vizsgálni kell az ország közigazgatási területi felosztását, és a területi államigazgatást a megyék helyett fokozatosan a regionális alapokra kell helyezni. Az államigazgatás működéséhez igen fontos eljárási előírásokat felül kell vizsgálni és a piacgazdaság, továbbá a modern közigazgatás igényeinek megfelelően újra kell szabályozni a több mint negyven éve hatályban lévő törvényt. Az új szabályozásban az átlátható, gyors és szakszerű eljáráshoz megfelelő jogorvoslati rendszert kell kapcsolni úgy, hogy a közösségi érdekeket kifejező jogszabályokat megsértőkkel szemben a közigazgatás megfelelő, hatékony szankciókat tudjon érvényesíteni. Ez az európai uniós előírások következetes betartásának egyik kulcskérdése is. A szolgáltató típusú közigazgatás kiépítéséhez szükséges a közigazgatási információs és ügyfélszolgálati rendszerek fejlesztése, a közigazgatási informatika programszerű és egységes kezelése. A közigazgatást megvalósító emberi tényező szerepe szintén kiemelkedő fontosságú a közigazgatási célok megvalósításában. A követelményeket úgy kell továbbfejleszteni, hogy a szaktudás és a hatékony munkavégzés határozza meg az előmenetelt és a foglalkoztatás biztonságát, valamint ki kell alakítani a valódi közszolgálati életpályát. A kulturált, színvonalas munka biztosítása érdekében meg kell alkotni a közszolgálati etikai kódexet és az érvényesítéséhez szükséges intézményrendszert. A közigazgatás továbbfejlesztése körében megvalósult, illetve megvalósuló célok teljesítése és az új célkitűzések, fejlesztési irányok meghatározása jelentős mértékben szolgálhatja az állami és önkormányzati igazgatás harmonizációját, továbbá a világ fejlett közigazgatási rendszereihez, a színvonalasabb szolgáltató típusú közszolgálat megvalósításához fűződő elvárásokat és össztársadalmi érdekeket. A közigazgatás átalakítása és fejlesztése azonban időben elhúzódó, hosszabb folyamat eredménye lesz.