070602tvs-etl


*A kisebb-nagyobb közösségekben látszólag teljes egyetértésben együtt élő állatok a paradicsomi béke képét mutatják. Gondoljunk csak a baromfiudvarra, a nyúlketrecre vagy a tehéncsordára. De a békés együttélés csak akkor jöhet létre, ha előbb az egész közösségre kiterjedően, heves küzdelmek egész sorozatával kialakítottak egy pontos, egyértelmű rangsort. E rangsor rögzítése nélkül békés, rendezett együttélés nem lenne lehetséges. A rangjelzésért folyó küzdelem már a háromhetes csibéknél is megfigyelhető, akik csipogva, egy-egy szemet felcsippentve futkároznak keresztül-kasul a baromfiudvarban. Ha eközben két kis állat szemtől szembe kerül egymással, máris előfordul, hogy a harci pózhoz nagyon hasonló testtartást vesznek fel. Egyszer azután az egyik, még inkább csak játékosan, odasuhint egyet a csőrével, amitől a másik meghökkenve visszahúzódik. Ha ez a jelenet többször is ugyanezzel a kimenettel ismétlődik meg, a meghátrált csibe egyszer és mindenkorra alárendelt helyzetbe kerül a másikkal szemben, és ez a rangviszony sokszor életük végéig érvényben marad. Nem ilyen ártatlan a küzdelem a tévesen szelídnek ismert őzeknél. Tudományosan bizonyított tény, hogy egy adott erdőterület minden őze személyesen ismeri egymást, így találkozás esetén azzal is azonnal tisztában vannak, melyikük az idősebb. Az idősebb pedig eleve magasabb rangú, még ha testi erő tekintetében esetleg gyengébb is a másiknál. Márciusban még nincs harcra kész állapotban az őzek veszélyes fegyvere, a hegyes agancs. Ekkor még nem készült el az őzbak az agancs tisztításával, még rajta van egy burok, egy vékony bőrréteg, amely annyira érzékeny, hogy egy vékony ágacska súrolása is éles fájdalmat okoz. Ez az oka annak, hogy ilyenkor a bakok csupán hidegháborút folytatnak, mindössze mérges pillantásokkal ijesztgetik egymást. Amint azonban elég erősnek érzik magukat, hogy kellő kiterjedésű életterüket minden riválissal szemben megvédjék, nekilátnak a feladatnak, hogy felségterületük körül meghúzzák a határvonalat. Április elején az alacsonyabb rangú bakok már saját bőrükön tapasztalhatják, mennyivel célszerűbb harc és lázadás nélkül kitérni az idősebb bakok elől. Ekkorra ugyanis az idősebb őzek már a fiatalabbakat megelőzve elkészülnek agancsuk letisztításával - az érzékeny burok eltávolításával -, és így veszedelmes fegyverük bevetésre készen áll. Ettől kezdve az erdő békéjét szimbolizáló szelíd őzek között minden nézeteltérés véres küzdelemmé fajulhat. A harc során az őzek mélyen lehajtott fejjel, agancsukkal pontosan az ellenfél testére célozva, vad lendülettel csapnak össze. Mindegyikük arra törekszik, hogy hegyes nyársaival a másik agancsa alá szúrhasson, ugyanakkor kivédje az ellenfél mély döfését. Minden erejüket bevetik, hogy az ellenfelet kimozdítsák állásából és hátrafelé tolják. Két-három percig tart a birkózás egy-egy menete, miközben mindkét fél alaposan kimerül. Kis időre lazítanak a szorításon, rövid pihenőt tartanak, majd újabb roham, újabb összecsapás kezdődik. A küzdő őzbak végső célja mindig az, hogy hegyes dárdáját beledöfhesse ellenfele testébe. Párbajuk sohasem sportszerű erőpróba, mindig vérre menő élethalálharc. A veszélyes döfések kivédése rendkívüli ügyességet, gyors reflexeket és nagy erőt kíván. Ha az egyik félnek nem sikerül a támadás elhárítása, ellenfele könyörtelenül és a szó szoros értelmében felnyársalja. Nem egészen ártalmatlan lőfegyvere van a jámbor kinézetű kerti csigának. Közvetlen a szeme mögött, a puha testben kis kamra rejtőzik, benne pedig egy centiméter hosszúságú éles nyílvessző található. Ezt a beépített ágyút azonban a kerti csiga nem zsákmányszerzéshez veti be. A különös berendezés a mitológiából ismert Ámor nyilának, a szerelem nyilának a valóra válása. Amikor egy hím és egy nőstény állat egymásra talál, egy ideig csak kerülgetik egymást, majd szemtől szemben állva felágaskodnak. Ez igen kimerítő számukra, mert negyedórás szüneteket iktatnak közbe. A baj csak az, hogy a pihenőt soha nem egyszerre, hanem mindig némi időeltolódással tartják. Ekkor lép színre Ámor nyila, amellyel az összhangot kényszerítik ki. Az a partner, amelyik először lőtte ki a nyilát, a nagy erőfeszítés után szívesen iktatna be egy újabb pihenőt, de most már a célba talált fél nem engedi eltespedni a bágyatag partnert, és így végre-valahára szinkronba kerül a párocska. Bármennyire is meglepően hangzik, mégis tény, hogy több állatfaj nyelve – például a varjak károgása – nem egyetemes nyelv a világ különböző részein élő fajtestvérek között. Sok esetben az ugyanazon fajhoz tartozó állatok között is bábeli nyelvzavar uralkodik, mert a különböző földrészeken vagy országokban jelentősen eltérő dialektusok alakultak ki. Ugyanúgy, ahogy egy bajor földműves, aki talán még soha nem jutott túl faluja határán, a legjobb igyekezettel sem érti meg az északon élő halász honfitársa merőben eltérő tájszólását, a varjak között is akadnak olyan törzsek, amelyek vándorútjaikon soha nem találkoznak külföldi rokonnal. Ezek még a vészjelzéseket sem értik meg, ha közéjük vetődött külhoni vendég szájából hangzik el, fel sem figyelve, nyugodtan helyben maradnak. Vannak viszont kozmopolita varjak is. Ezek tavaszi és őszi vándorútjaik során sokféle varjúsereggel érintkeznek, és szépen megtanulják azok nyelvjárását. Sokszor még a sirályok és a csókák nyelvének fontosabb kifejezéseit is elsajátítják. A kifejlődött jó nyelvérzék a sokat utazott varjakat arra is képessé teszi, hogy olyan varjúfajták sajátos nyelvjárását is megértsék már néhány károgás után, amelynek képviselőivel azelőtt még soha nem találkoztak. Az emberi közösségekhez hasonlóan a páviánhorda is különböző érdekközösségekre, klikkekre, egyesülésekre tagolódik. Ezek a csoportosulások hosszú évekre érvényesek. Tagjaik együtt menetelnek, táplálkoznak, alszanak és játszanak. A dolog érdekessége, hogy a csoportok nem rokoni kapcsolatokon, hanem kizárólag egyéni szimpátián és baráti érzelmeken alapulnak. A páviánállamban minden tekintetben szigorú hierarchia uralkodik, minden állatnak megvan a maga rangja és helye, a vele járó kötelezettségekkel és jogokkal. Minden csoportnak van saját vezére, aki rendszerint egy érettebb korú, harcedzett, erős hím. A társadalmi létra felső fokán álló állatok természetesen maguknak tartják fenn a legjobb pihenő-, alvó- és élelemgyűjtő helyeket. Tekintélyük olyan szilárd, hogy erőszak nélkül is rendet és békét tudnak tartani az egészen népes csapatukban.