*Magyarországon átlagosan hat évvel rövidebb életet élünk, mint az európai polgárok többsége. Mindez nem valamilyen titokzatos átok következménye, amelyről nem tehetünk. Nem is az ország gazdasági ereje a felelős érte, mert sok nálunk szegényebb országban is hosszabb élet jut az embereknek, ezért nem hivatkozhatunk tőlünk független körülményekre. Ha pedig rajtunk múlik, hogy milyen hosszan élünk és milyen minőségben, akkor a legfontosabb kötelességünk a valódi okokat feltárni és változtatni rajtuk. A magyar emberek rövidebb életének egyik fő oka az, hogy nagyon keveset törődünk egészségünkkel. Egészségtelen életmódunk miatt szinte világelsők vagyunk a daganatos, valamint a szív- és érrendszeri megbetegedések okozta halálozásban. Magyarországon az egészségtelen életmód és a környezeti ártalmak miatt magas a daganatok előfordulási gyakorisága, a nem megfelelő szűrés és önellenőrzés miatt pedig viszonylag későn ismerjük fel a betegséget, azaz a kezelés szempontjából elhanyagolt állapotban kezdődik meg a gyógyítás, és nem megfelelő annak eredményessége sem. Az öngondoskodás és a jövőnkért érzett felelősség sokkal kevésbé befolyásolja mindennapjainkat, mint ahogy az szükséges lenne. A rövidebb élet okai között a másik fontos ok az egészségügyi ellátórendszer állapota. Ezen a tarthatatlan helyzeten csak közösen tudunk változtatni. A kormány felelőssége, hogy korszerű egészségügyi rendszert hozzon létre a biztonságos és színvonalas ellátás érdekében. Valamennyiünk felelőssége pedig az, hogy egészségtudatosabban éljünk, vagyis az egészség ügye a fejünkben, és ne a háziorvosnál, a szakrendelőnél vagy a kórháznál kezdődjön, hanem a sportolásnál, az egészségesebb étkezésnél és a rendszeres szűréseknél. A következő években olyan egészségügyi rendszert kell létrehoznunk és működtetnünk, amely egészségtudatosabb életre késztet, hatékonyabbá teszi a gyógyító munkát, a magyar embereknek pedig hosszabb és teljesebb életet biztosít. Éljünk minél többen minél tovább, jobb életminőségben – ez a magyar egészségügyben végrehajtandó minden változás értelme. Magyarországnak tehát szüksége van egészségügyi reformra, a jelenlegi helyzet tarthatatlan, annak ellenére, hogy nem kevés pénzt költünk egészségügyre. A világ legfejlettebb országainak rangsorában ugyan az erős középmezőnyben vagyunk, de a hazai viszonyokat megtapasztalva egészségügyünket mégis okkal érezzük szegénynek. A közvélekedéssel ellentétben nem arról van szó, hogy keveset költünk az egészségügyre, hanem arról, hogy amit költünk, azt rosszul költjük el. Tarthatatlan a helyzet azért is, mert bár szívesen beszélünk ingyenes egészségügyről, a valóságban kétszeresen is fizetünk az egészségügyi szolgáltatásokért. Egyszer tisztán, a járulékainkkal, másodszor pedig feketén, amikor hálapénzt adunk. A felmérések szerint ma Magyarországon minden második ember úgy gondolja, hogy az egészségügyi intézményekben hálapénzt kell adnia azért, hogy megfelelő bánásmódban részesüljön. A helyzet tarthatatlan, mert a születéskor várható élettartam tekintetében rendkívüli mértékben elmaradunk a hozzánk hasonló fejlettségű vagy az egészségügyre velünk nagyjából hasonló arányban költő európai országoktól, magyarán kevesebb ideig élünk, mint élhetnénk. Életkilátásaink nemcsak a nyugat-európai országokhoz viszonyítva rosszabbak. Hosszabb életre számíthatnak a hasonló történelmű és gazdasági fejlettségű csehek, szlovákok és lengyelek is, pedig ezekben az országokban az egészségügyre fordított kiadások aránya még kisebb is, mint hazánkban. Nem nyugodhatunk bele abba a helyzetbe sem, hogy egy ekkora országon belül ilyen hatalmas különbségek legyenek az emberek életkilátásaiban, és az egészségügyi ellátórendszerhez való hozzáférés ott legyen a legrosszabb, ahol az emberek a legbetegebbek. A veszteségek ugyanis nem csak életévekben és a családok fájdalmában mérhetőek. A rossz egészségi állapot a kezelési költségeken kívül jelentős termeléskiesést is okoz. Ha egészségesebbek lennénk, gazdagabbak is lehetnénk, hiszen a hatékonyabb egészségügyi rendszernek köszönhetően egészségesebbé váló magyar társadalom nagyobb gazdasági növekedést lenne képes elérni. Ez fordítva is igaz. Beteg társadalom nem képes a gazdaság fejlesztésére. A helyzet tarthatatlan azért is, mert miközben az utóbbi években a magyar gazdaság rengeteget fejlődött, a magyar orvosok és nővérek pedig világszínvonalú tudást szereztek, addig az egészségügy hatékonyságát tekintve megragadt egy múltbeli, gyengébb színvonalon. A gazdasági fejlettség és a halálozási ráta elméletileg szoros összefüggésben áll egymással. Minél fejlettebb egy ország, minél jobban élnek az emberek, annál tovább élnek egészségesen és annál kevesebben halnak meg betegségben. Magyarországon azonban a gyakorlat sajnos cáfolja ezt a tételt. Hiába állít elő a gazdaságunk kétszer annyi nemzeti jövedelmet, mint évtizedekkel ezelőtt, hiába élünk jobb életszínvonalon, mint akkor, a halálozási arány szinte semmit sem csökkent. A helyzet nemcsak tarthatatlan, de fenntarthatatlan is, mert az ország legégetőbb kihívásaira a jelenlegi egészségügyi rendszer nem képes valódi válaszokat adni. Miközben a születéskor várható élettartam folyamatosan nő, a népesség száma mégis egyre csökken. Ez a demográfiai változás pedig oda vezet, hogy fenntarthatatlanná válik a közös adóforintokból finanszírozott nyugdíjak és egészségügyi ellátások rendszere, hiszen egyre kevesebb dolgozó embernek kell majd eltartania egyre több idős embert. Az ágazat valódi reformja tehát nem halogatható tovább. A lakosság egészségi állapotának javítása érdekében folytatódnia kell a nagy parlamenti egyetértéssel elfogadott népegészségügyi programnak. Cél az egészségtudatos magatartás népszerűsítése és támogatása, a szűrések hatékonyságának javítása. Megkezdődött a biztosítási rendszer kialakításához nélkülözhetetlen feltételek megteremtése is, vagyis az egyéni számlák rendszerének kialakítása, a teherviselők azonosítása, a jogviszonyok rendezése, az ellátási csomagok elvi kialakítása. Az orvostudomány fejlődése és az ellátási igények növekedése a világon mindenütt egyre élesebb konfliktushoz vezet. Az egészségügyi ellátáshoz való hozzáférés elsődleges szempontja mindenütt a méltányosság, az igazságosság. Ezért a hozzáférés korlátozásában sehol nem alkalmaznak elsődlegesen piaci eszközöket. Az igénybevételt háromféleképpen szabályozzák világszerte. Vannak országok, amelyek a kapacitásokat, azaz a kínálatot korlátozzák. Az ellátás ingyenes, de szigorú szabályok határozzák meg, hogy ki hova mehet. A háziorvost is csak korlátozottan lehet megválasztani, a háziorvos által indokoltnak tartott kórházi ellátásban pedig a felajánlott kórházak közül lehet választani. Egyes átlagos beavatkozásokra akár több évet kell várni. Fontos tudni, hogy ezekben az országokban állami az egészségügyi rendszer működtetése. A másik korlátozási eszköz a beteg választásának korlátozása, az ellátás megszervezése, a betegutak menedzselése. Ebben a modellben nem a beteg választja ki a versengő szolgáltatók közül azt, aki kezeli, hanem az ellátás gazdája, például a háziorvos vagy egy ellátásszervező, aki a leghatékonyabb és a legmegfelelőbb ellátások közül a legolcsóbbat szervezi meg a betegnek. A harmadik lehetőség, amikor nem a kínálatot vagy az igénybevétel módját korlátozzák, hanem a keresletet, azaz a betegeknek fizetniük is kell az igénybevételért. Európa országainak többségében ma már nem ingyenes az ellátás, hanem valamilyen mértékben a betegeknek is hozzá kell járulniuk gyógyításuk költségeihez. A mai magyar társadalombiztosítási rendszerben az kap ellátást, aki rendelkezik társadalombiztosítási azonosító jellel. De nem tudjuk pontosan, hogy kinek érvényes a társadalombiztosítása és kinek nem, illetve mennyit fizettek be utána. Ennek az a hátránya, hogy a becsületes járulékfizetők állják a nem fizetők számláját is. A rendszer nem utolsósorban ettől olyan drága. Napjainkban egyre többen bújnak ki a járulékfizetés alól. Mintegy félmillióra tehető azoknak a száma, akik úgy veszik igénybe az egészségügyi ellátást, hogy nem jogosultak rá, ezért a biztosítási elv következetes érvényesítésére és a járulékrendszer átalakítására van szükség. A világon mindenütt, ahol az egészségügy társadalombiztosítási alapon működik, követelmény, hogy a biztosító tartsa nyilván, kinek van érvényes biztosítása. Az állampolgárnak pedig mindenütt naprakész információja kell legyen arról, hogy van-e élő jogviszonya és mennyit fizetett vagy fizettek be utána. Bevett szokás, hogy mindenkinek létrehoznak egy egyéni számlát, amelyen a befizetések egy helyen, személyre lebontva vannak nyilvántartva, és átlátható, hogy mikor, mennyit fizettek be egy-egy személy után, valóban befizették-e, vagy törvény alapján szerzett jogon veszi igénybe az egészségügyi szolgáltatásokat. Mindezeken felül a legtöbb európai országban a biztosítottak pontosan tudják, hogy mit várhatnak el a befizetéseikért. A kormány szándéka, hogy kialakítja az egészségbiztosítási azonosítóhoz kötött jogviszony-igazolás rendszerét. Erre technikailag az egyik megoldás az elektronikus kártya, amely a modern informatika előnyeit használja ki. Az elképzelés szerint minden biztosított állampolgár rendelkezne egy elektronikus azonosító kártyával, amelyről a valamennyi ellátóhelyen megtalálható készüléken keresztül kapcsolat teremthető a központi adatnyilvántartással. Ez a rendszer a bankkártyákhoz hasonlóan működik. Akik ezt a megoldást támogatják, azt mondják, hogy a befizetett járulékaink is legyenek ugyanolyan biztonságban, mint a bankba tett pénzünk. A központi számítógép és az elektronikus kártya segítségével minden pillanatban pontosan megmondható, hogy a biztosított után ki, mekkora járulékot fizetett. Ezzel a technikával lehetőség van arra is, hogy az orvos rögzítse a vizsgálat eredményeit és a felírt gyógyszereket, így ezt más ellátóhelyeken lévő orvosok is megismerhetik. Ezzel követhetővé válna a beteg ellátási története, a betegút, biztonságosabbá válna a gyógyítás. Ennek a megoldásnak az a hátránya, hogy a kiépítés költségei miatt rövid távon drágább. Ugyanakkor a kiépítéshez európai uniós forrásokat is igénybe vehetünk. A másik lehetőség a hagyományos társadalombiztosítási kártya. Ebben az esetben az orvos legfeljebb a jogosultságot tudja lekérdezni a viszonylag lassú internetes kapcsolat segítségével, de ekkor továbbra is fennmarad annak a lehetősége, hogy az adófizetők olyan ellátás költségeit is fizetik, amely meg sem történt. A papír alapú kártya rendszerében az ellátás orvosi részletei, a diagnózis, a gyógyszerelés és a gyógyszerérzékenység természetesen nem rögzíthető. Ez a megoldás rövid távon lényegesen olcsóbb, de az ellátás biztonságát nem tudja növelni. A valamennyiünk pénzéből finanszírozott magyar társadalombiztosításban ma nemcsak azt nem tudjuk, hogy ki a biztosított és ki a jogosult, de arról sincs információnk, hogy aki jogosult, annak mi jár a pénzéért. Mivel nem tudjuk pontosan, hogy mit várhatunk el a befizetéseinkért és mi számít plusz szolgáltatásnak, kétszer is fizetünk az ingyenesnek mondott egészségügyért. Először fehéren, a járulékainkkal, aztán feketén, vagyis zsebbe, a hálapénzzel. A hálapénz az Európai Unió legtöbb országában ismeretlen fogalom. Ez többek között azzal is összefüggésben van, hogy a tagállamok kétharmadában bevezették a lakossági önrészfizetést vizitdíj vagy kórházi napi térítés formájában. Ezekben az országokban a beteg pontosan tudja, hogy amikor orvoshoz fordul, akkor szolgáltatást vásárol, s mint mindennek, természetesen ennek is ára van. A nemzetközi tapasztalat szerint még a kis összegű, de nyilvános vizitdíj is képes visszaszorítani a nagyobb összegű és ellenőrizhetetlen hálapénzt. Természetesen a lakossági önrész, a vizitdíj vagy kórházi díj is számos problémát, szakmai és etikai megfontolást vet fel. A vizitdíj alapvető problémája, hogy kik fizessenek, szabad-e terhelni azokat, akik valóban rászorultak. Tudjuk, hogy a szegénység és a betegség kéz a kézben jár, a másnak nem jelentős összeg éppen a leginkább rászorultakat zárhatja el a szükséges ellátástól. Ezzel a leginkább hátrányos helyzetűek kerülnek még kiszolgáltatottabb helyzetbe. A világ erre a problémára többféle választ is ad. Először is a lakosok fizetési kötelezettsége sehol nem korlátlan, mindenütt van valamilyen felső határ, vagyis a vizitdíj formájában kért hozzájárulás összege egy évben nem léphet túl egy meghatározott keretet, amelyen túl már nem kell fizetnie a betegnek. Így a betegre nehezedő teher nem arányos a betegség költségességével, és a betegség csak egy bizonyos határig jelent terhet a páciensnek. Ennek a felső korlátnak a mértéke országonként változó. Önrészfizetés voltaképpen most is létezik a magyar egészségügyben, de ellenőrizetlen és igazságtalan formában. Aki hálapénzt ad, ma is önrészt fizet. Aki a vizitdíj bevezetését támogatja, azt mondja, nem az a cél, hogy a beteg sokat fizessen, hanem az, hogy a szabályosan fizetett kisebb összeg kiváltsa a szabálytalanul fizetett nagy összegű hálapénzt, ami a legnagyobb és legigazságtalanabb terhelést a szegényeknek okozza. A hálapénzt ugyanis a rászorulók is fizetik, a vizitdíj összegét azonban utólagosan vissza lehet téríteni nekik, vagy mentességeket lehet megállapítani. Mások a vizitdíj miatt éppen a rászorultakat féltik. Azt mondják, a vizitdíj sokakat visszatartana attól, hogy időben orvoshoz menjenek, ez pedig nem jó sem a betegnek, sem az adófizetőknek, hiszen az elmaradt vizsgálat esetleg még költségesebb betegség kialakulásához vezethet. Magyarországon az emberek nagyjából kétszer annyit fordulnak orvoshoz, mint a nyugat-európai polgárok. Ennek a költségeit természetesen a járulékfizetők állják. A vizsgálatok szerint az orvoshoz fordulások nem minden esetben indokoltak. Mindenképpen olyan megoldásra van szükség, amely ésszerűsíti az ellátórendszer igénybevételét. Az európai tapasztalatok szerint ennek megfelelő eszköze a kis összegű vizitdíj. A kormány elszánt abban, hogy a hálapénzrendszert megszüntesse, és az egészségügyi ellátórendszer indokolatlan igénybevételét a betegek és az adófizetők érdekében csökkentse, valamint jobban finanszírozottá tegye a rendszert. A nemzetközi megoldások azt mutatják, hogy az egészségügyi ellátórendszer fenntartható fejlődése csak radikális átalakítással oldható meg, mert a változatlan szerkezet újratermeli a feszültségeket és a társadalmi különbségeket. A szerkezetátalakítás csak úgy lehetséges, ha ehhez az uniós forrásokat és a vállalkozói tőkét is bevonjuk. Más országok példájából tudjuk, hogy célszerű megerősíteni a lakosságközeli ellátásokat, a kórházszerkezetet pedig ezzel párhuzamosan átalakítani. Az egészségügyi reform megvalósításával a kormány célja az igazságtalan területi különbségek kiegyenlítése, korszerű és hatékony ellátórendszer kialakítása. Cél, hogy csak akkor feküdjünk kórházban, ha szükséges, viszont lényegesen jobb körülmények között, mint ma.